– A trópusokról érkezett, hogy bírja nálunk a hideg téli napokat?
– Megszoktam már a telet. Ma reggel, hogy leesett a hó, kis videóüzenetet küldtem a szüleimnek a havazásról. Tizenhét évvel ezelőtt, amikor először léptem magyar földre, nem hittem a szememnek, pár pillanatig megszólalni sem tudtam, csak néztem, hogy fehér az egész világ. „Esik a hó!” – mondta Béla testvér, aki kijött elém a repülőtérre, Zoli atya pedig rám terítette a kabátját. Egy szál vékony ingben, 30-40 fokos hőségből indultam Délnyugat-Indiából. Kerala államban, ahol születtem, egész évben zöld a természet, a párás és meleg tengerparton 22-23 fok nekünk már hidegnek számít. Gyerekkorom szerecsendiófák, kókuszfák, különböző színű és ízű mangó- és banánültetvények között telt. Szabadidőm legnagyobb részét a közeli folyónál – vagy inkább a folyóban – töltöttem barátaimmal és testvéreimmel. Hóban ugyan nem szánkóztunk, de a gyerek minden helyzetben megtalálja a játékot: az esős évszak idején hatalmas leveleken húzkodtuk egymást a sárban, úgy csúsztunk egyenest a folyóba. Másféle hatások értek, másként is telt a gyerekkorom, mint az Európában élő testvéreké, egyetlen dolgot: a keresztény hitet kivéve. Családom a szír-malabár katolikus egyházhoz tartozik.

Tudatos tagadás

– Kerala sűrűn lakott, sokvallású állam. Hogyan élnek ott a keresztények?
– Indiában 29 millióra tehető a keresztények száma, ami az 1 milliárd 300 milliónyi lakosnak ugyan csak a töredéke, de a keresztények zöme Keralában él, egy tömbben.

– Ez egységes kultúrát is jelent?
‒ A spiritualitás, a természetfeletti erő megismerésének a vágya áthatja egész Indiát, a lelki életre való nyitottság tehát nem csak a keresztényekre jellemző. Keralában mindig is együtt éltünk a hindu és muzulmán hitű testvérekkel, és békében megvoltunk. A jelenkori keresztényüldözések hátterében valójában politikai okok húzódnak meg: a fundamentalisták rendszerint azzal vádolják az egyházat, hogy papjai térítő munkát végeznek. Ezt Indiában ‒ a gyarmati múltra is emlékezve ‒ törvény tiltja. Korunkban persze szó sincs erőszakos térítésről, viszont az elnyomott, megvetett személyek, a nők és az alacsony kasztbeliek nemegyszer a kereszténységben találnak rá emberi méltóságukra. Indiában vallásszabadság van, a katolikus egyház pedig nem zárkózik el azoktól, akik önként befogadnák Krisztust. Közösségeinkben ráadásul nagy figyelem és tisztelet övezi a papokat.

‒ Magyarországon nagy a paphiány, köztudomású, hogy vidéken akár négy-öt falu is jut egy lelkipásztorra. Indiában vonzóbb ez a hivatás?
‒ Családomban 13 pap van. Az utóbbi 15 évben azonban Indiában is csökkenőben a papi és szerzetesi elhivatottság, manapság nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekednek ott is. Hisszük, hogy Szent Tamás apostoltól kaptuk a kereszténységet, aki Krisztus után 52-ben érkezett Indiába. Azóta létezik ott keresztény közösség.

‒ Tehát közel kétezer éve. Pedig az európai ember missziós lelkülettel szeret tekinteni a tőle távoli kultúrákra. Mára inkább mi lettünk missziós terület?
‒ Így élem meg az ittlétemet. Az új évben készülök Indiába, meghívtak szemináriumokba is, hogy meséljek a papnövendékeknek az európai keresztényekről. A misszionárius verbita rend tagjaként el kell nekik mondanom: ha valahol a világban, hát Európában igazán nagy szükség van misszionáriusokra. Nem Ázsiában és nem Afrikában, mert ott szentül hiszik, hogy van valami az érzéki valóságon túl, és tisztelik a vallásos embert. Európában viszont tudatosan tagadják Istent, ezért nehezebb közel kerülni a lelkekhez. Ha bármiféle spirituális érdeklődést tapasztalok, már van miről beszélgetni: miben hisztek, milyen istenképetek van, milyen nevet adtok a Teremtőnek? Európában sok esetben el sem jutunk idáig, mert a pap már az első kérdés után megkapja, hogy szamárságokról beszél. Pedig csak a láthatatlanokról. A láthatatlanba vetett hit tesz emberré bennünket, nem pedig az, ahogyan az anyagi világról gondolkodunk. Ugyan ki tudná megfogni a hitet, a jóságot, a türelmet, a kedvességet, az irgalmat és a megbocsátást? A szeretet láthatatlan, mégsem tudunk nélküle élni. Hitünk szerint Isten is láthatatlan, de szeretete láthatóvá vált Krisztusban, aki értelmet adhat az életünknek.

‒ Magyarországon is találkozott gúnyolódással, értetlenséggel?
‒ Csak egy példa: a gyermekmisszió. Amikor hozzáláttam, sokan mondták, jön egy külföldi pap, aztán kitalál ilyeneket, pedig van itt már annyiféle mozgalom, ugyan ki fog rá odafigyelni? Nem csüggedtem. Gyerekként is jellemző volt rám, hogy amit egyszer a fejembe vettem, azt meg is csináltam. Kiállok az elhatározásaim mellett. Az érkezésem utáni 25. napon már miséztem – magyarul még semmit sem tudtam, de azért igyekeztem érthetően olvasni a szent szöveget –, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójaként pedig felelősséget érzek a gyermekek iránt. Nem mindegy, milyen szellemben nevelődnek a legkisebbek, a jövőbeli egyház tagjai. Mit ér az egyház, ha hiányzik belőle a küldetéstudat? A XIX. században alapított és tíz évvel ezelőtt újraindult Szent Gyermekség Műve mozgalomnak mára több mint 1600 magyar fiatal a tagja – megismerni őket zöld sapkájukról –, akik kis imával és kis áldozattal támogatják a világban élő, rászoruló gyermekeket. Magyarországon több mint harminc településen vagyunk jelen, figyelmünk a határon túli magyar testvérekre is kiterjed. Meggyőződésem, hogy a fiatalokat kiskoruktól kezdve missziós szellemben érdemes nevelni, ha élő, eleven egyházat szeretnénk. Nem elég beszélni, tenni is kell, és jó cselekedetre serkenteni a kamaszokat. Magyarországon nagyon sok ember állítja magáról, hogy hívő. De miért nem látszik ez az életén? Ha hiszünk, elfogadjuk, hogy feladatunk van ebben a világban.

A közösség szeretete

‒ Bárkiből lehet missziós pap?
‒ Akiben nagyon erősen él a honvágy, az nem lesz jó misszionárius. Hogyan tudna összeszedetten dolgozni, akinek folyamatosan kétfele járnak a gondolatai? Bennem nincs elvágyódás, boldog vagyok Magyarországon. Amikor külföldre hívnak előadást vagy lelkigyakorlatot tartani, egy hét után már úgy érzem, jönnék haza. Amikor átlépem a határt, elfog a jó érzés: itthon vagyok. Indiában persze nagy öröm lesz találkozni a szüleimmel a következő hetekben, miközben érzem, egyfajta távolság is kialakult már közöttünk. Krisztusért elhagytam az otthonomat, testvéreimet, apámat, anyámat. Ez másként nem megy.

‒ Mégis nagy szeretettel ír szülőföldjéről a Belső gerinc című könyvében, felelevenít hagyományokat, szokásokat, ízeket – fűszereket, amelyekhez képest az Erős Pista gyenge legény –, elmélkedik a jógáról és a szülői szeretetről is. Emlékei erőforrásként vannak jelen az életében?
‒ Írás közben újra átéltem, mennyi mindent kaptam a családomtól. Közben azt is látom: erőtlenné válik annak a belső világa, akinek hiányoznak a közösségi szálak az életéből. Engem gyöngédséggel, szeretettel vett körül az édesanyám, azt sem akarta, hogy eljöjjek, de az édesapám mellém állt, ő férfiszemmel nézte az életet. Azt hiszem, ez a kettősség minden kultúrában természetes, így működnek az édesanyák és édesapák. A közösség szeretete végigkíséri az utamat, azért is választottam már papként a szerzetesi életet, mert ott lelki közösségben segíthetjük egymást a testvérekkel. India felől nézve az önmegvalósítás: utópia, a magának való emberi lélek gyenge és kiszolgáltatott. Egészséges, boldog életet élni csak együtt lehet, akár családi, akár testvéri közösségben. Balgaság azt mondani, hogy nincs szükségem másra, hisz ha csak lélegzünk, már a levegőtől is függünk. Életünk a másikra irányul.

‒ Észre sem vesszük, hogy lélegzünk. Sokszor a másikat is levegőnek nézzük.
‒ Meditációban viszont hosszan figyelünk a légzésünkre. Egyesek a hindu és buddhista valláshoz kötik ezt, pedig sem nem vallás-, sem nem kultúrafüggő. A kereszténység szemlélődésnek nevezi. Szent Ignác harmincnapos lelkigyakorlata vagy Ávilai Szent Teréz elmélkedése mind gyógyító erejű kontempláció. A nyugati ember, bár vágyik rá, sajnos nem nagyon tud csendben lenni, lelassítani. Pedig Krisztus is sokszor félrevonult, hogy erőt merítsen az imádságból. Elmélkedés közben mozdulatokkal még inkább segíthetjük az elmélyülést.

‒ Ezért párosítja a lelkigyakorlatait tornagyakorlatokkal?
‒ Kimondom, és a mozdulatban át is élem, hogy Istenbe vagyok gyökerezve. Megjelenik bennem az emberi méltóság – ezt nevezem én belső gerincnek –, ami a külső szemlélő számára is láthatóvá válik. A jóga az istenkeresés egyik időszakából, a védikus korból származik, ezért ezekre a mozdulatokra úgy tekintek, mint az istenkeresés formáira. A beteljesedés Krisztusban megtörtént. Mi, keresztények többletet kaptunk Krisztusban, de minden emberi kultúra tud a feljebbvalóról, keresi is azt. Fontosnak tartom, hogy minden kultúrában meglássam a jót: amit itt, Magyarországon látok, azt elmesélem Indiában, és ott is találni olyat, amit érdemes hazahozni, mert kiegészíti az itthoni szemléletet. Keralát nem véletlenül nevezik így: God’s own country, Isten országa – a sajátja –, ahol soha nem dúlt vallási háború a különböző felekezetek között. Rólunk mindenki tudja, hogy hiszünk a Szentháromság Egy Istenben, de ha átmegyünk egy hindu ünnepre, nem a vallást helyezzük előtérbe, mert a találkozás a hívőkről szól. A vallások abban segítik az embereket, hogy testvéri szeretetben éljenek egymással.

Szokások értelme

‒ Hasonló lelkülettel találkozott a magyar hagyományban?
‒ Csak egy dolgot mondhatok: ha az ember nem tiszteli, nem becsüli a kultúráját, és nem fedezi fel annak szépségeit, idegenül fogja érezni magát a saját otthonában. Gyermekei, unokái elidegenednek a szokásoktól. Megőrizni a néphagyományból mindazt, ami jó, éppen oly fontos, mint megőrizni hitünket és identitásunkat. Ezt a gyermekmisszióban is hangsúlyozom, és mint indiai, de magyar állampolgár is mondom, hogy fontos a hazaszeretet. A hagyomány igazi emberi értékeket hordoz, de ha elhanyagoljuk, üres lesz, és tartalmatlan. Liberális példákon nyomon követhetjük, milyen az, amikor az ember elveszíti a közösségi lét örömét. Soha nem késő felfedezni a szokások értelmét, szépségét, és felszínre hozni a lelki tartalmukat újra. Krisztusnak is fontos volt az identitása, sokfelé eljárt, menyegzőkre, a baráti asztaltársaságokat sem vetette meg. De tudott magányosan szemlélődni is. Ezek fontos elemei egy kultúrának. Érdemes is megőrizni őket, akár Istennel, akár embertársainkkal kerülünk kapcsolatba.